A Bharatanátjamról

Rukminí Déví írása a Bharatanátjamról

“Amit ma Bharata Nátjamként ismerünk, egy Dél-Indiában elterjedt táncfajta, a legtisztább stílus, amelyet a Tamil területeken találunk.Valójában a Bharata Nátjam mindenféle táncot és táncdrámát magába foglal, amelyek megegyeznek a Bharata által lejegyzett sásztrával. (…) Nem kétséges, hogy Bharata szelleme egész Indiát átjárta és India egy olyan terület lett, ahol a risik és szentek tanítása nem csak elméleti tanuláson keresztül és a filozófiában öröklődött tovább, hanem a művészetekben, zenében és táncban is.

A Bharata Nátjam egy összetett művészet: színpad, dráma, zene, költészet, szín és ritmus. Alapja a tánc, amely az összes művészetet magában foglalja, de nem csak az érzékekhez és rajtuk keresztül pusztán a külső élvezethez szól, hanem a táncos és a néző lelkéhez. Emiatt a Bharata Nátjam olyan művészet, amelynek fő célja a lelki kifejezés. Nem táncolhatja olyan, aki nem tartja szem előtt a technikát és a lelki éltet. Oly egyértelműen templomi művészet, hogy érthető, a nagy művészek miért hívták magukat dévadásziknak (Isten szolgáinak). Az univerzalista és átfogó élet-megközelítésében a hindu hit az isteni sokrétű kifejezése mellett magába foglalta a táncot, zenét, színjátszást, szobrászatot, festészetet és más egyéb kreatív művészetet.

Hogyha a táncos a Bharata Nátjamot megfelelően akarja előadni, akkor a többi művészetet, főként a zenét is értenie kell. A táncos, akinek inspirációja a zenéből származik, igencsak különbözik attól, aki nem érti a zenét. A Bharata Nátjamnak számos kifejezőeszköze van: a végtagok mozgása, a kézmozdulatok, vagy haszták nyelve; a tála, a ritmus, amelyet a láb interpretál; a költemény, amelyet e zenészek és a táncos megénekelnek. Ám a legfontosabb a bháva, vagyis a kifejezés. Az emberek gyakran azt gondolják, hogy a bháva csak arckifejezést jelent. Ez nagyon beszűkült látásmód, hiszen a bháva a belső kifejezés külső megjelenítése. A belső élmény intenzív és felemelő érzés. Az érzelem összhangban van a zenével. Ha a zene alacsonyabb rendű az alacsonyabb érzelmek kifejezésére, a tánc is természetesen hasonló jellegű lesz.

A Bharata Nátjam mindenféle érzelmet közvetít, ám üzenete, hogy az alacsonyabbat emeljük fel, ne pedig a magasabb rendűt alacsonyítsuk le. A tánc természetesen leírja a Mahábhárata, a Rámájana, a Puránák stb. szereplőit, ugyanakkor e történeteken keresztül egész életfilozófiát ad át. India nem csak történetekben gazdag, hanem olyan történetekben, amelyek minden emberi élményt kifejeznek. Ezért ezen érzelmek és tettek leírásához nem csak az isteneket és istennőket kell megérteni, hanem az emberiséget, mint egész. Az istenek és istennők emberiek, a tetteik emberiek, a gondolataik emberiek, az érzelmeik emberiek, ugyanakkor emberfölöttiek – isteniek is. Azért isteniek, mert az emberi tapasztalaton keresztül képesek megmutatni az ember isteni mivoltát, és hogy hogyan lépjünk át korlátainkon. Amikor Krisna vajat lop a gópiktól, mint ahogy bármely más gyermek megtehetné, megmutatja nekünk az isteni játék szépségét és elcsábít a lelki élet fantáziáiba. A Bharata Nátjam célja ugyanez, hiszen általa meghaladjuk a fizikai korlátait. A testünkkel táncolunk, de végül elfelejtjük és felemeljük. Az istenek és istennők életét táncoljuk, de ugyanakkor az alacsonyabbat emeljük fel. Az emberinek istenivé kell válnia, ahogy az isteni emberivé válik. A Bharata Nátjam azért indult hanyatlásnak, mert ezt az igazságot elfelejtették.

A hozzáértés és tehetség önmagában nem elég. A tehetséget képezni kell, hogy a hozzáértés magasabb fokára lépjen, de a puszta hozzáértés mechanikus képesség marad nem pedig művészet. A hozzáértés önmagában a cirkusz világához tartozik. Régen a táncos dévadászik kiemelkedő tulajdonságokkal rendelkeztek. A hagyomány szerint a templomhoz tartoztak, önmagukat a templomnak és a táncnak ajánlották. A művészetüket tökélyre fejlesztették, közönség előtt csak felkészüléssel töltött hosszú évek után táncoltak, valamint, miután művészetüket a templomnak ajánlották. A nagyon nagy zeneszerzők és táncosok csak a legmagasabb előtt énekeltek és táncoltak, ám később a királyok és mecénások dicsérete került előtérbe. Ez lehúzta a művészi kifejezés szintjét. Ma a Bharata Nátjam népszerű tánc, ám a lelki jelentést és filozófiát, amelyet hordoz, nem értik. Isteneket és istennőket személyesítünk meg, ám a régi idők odaadása megszűnt, így a színpadon az istenek és istennők inkább emberi lényekké válnak.

Azt mondják, hogy a tánc egyfajta jóga. Ez nem kétséges, hiszen, ha valaki a tökéletességre törekszik – amelyet Bharata feladatként jelölt meg – akkor sok éves fegyelem és kemény munka kell a test, az elme és önmagunk megedzéséhez. Ehhez valódi bhakti, vagyis odaadás kell. Már nem táncolunk templomokban, de a templom szellemét megjeleníthetjük a színpadon. Ha ezt tesszük, az egész hozzáállásunk meg fog változni e művészet felé. Rájövünk, hogy a fizikai testünk átalakul nem-fizikaivá. Ez azt jeleni, hogy nem elég, ha a közönségnek táncolunk. A táncos minden előadás során eggyé válik a magasabb rendűvel, ugyanakkor a közönséget is e szintre kell emelnie. Az egység a jóga, és így könnyűszerrel megérthetjük, hogy miért a legmagasabb rendű lény, Síva a legfelsőbb táncos, Natarádzsa. Még a legmagasabb rendű is a legalacsonyabban táncol, és a legmagasabb lelki élmény is lehetséges a létezés legalacsonyabb síkján.

Ily módon próbálta India megérteni a filozófiát és a művészet jelentését. A zene kivételével, csak a tánc él ma úgy, ahogy a sásztrák leírják. Habár a sásztrák minden művészeti ágban léteznek, mély kutatás, tudás, tapasztalat és intuíció kell, hogy kimutassák a művészeti ágak folytonosságát a múlttól napjainkig. Ám a Bharata Nátjam élő művészet, amelyet még mindig elő lehet adni Bharata Natyasásztrája szerint. E sásztra esszenciája, hogy a táncot nem korlátozza szabályokkal és előírásokkal. Létezik egy félreértés, amely szerint a hagyomány vagy hagyományos tanítás megöli a kreativitást és korlátoz. Ha azonban megértjük a hagyomány helyét, akkor épp az ellenkezőjét találjuk. Hiszen azoknak, akiknek elméjük korlátozott, és nincs kreatív képzelőerejük, minden korlátozott, főként a sásztrák, hiszen képtelenek a művészet mélyére és az írás szavai mögé nézni. Ám a valóban kreatív művészeknek a tánc a személyes tapasztalat és a sásztrák írói tapasztalatának találkozóhelye. Elképesztő, hogy a Bharata Nátjam mennyire határtalan művészet. Hiszen ha valaki képes a Mahábháratát vagy a Rámájanát leírni a Bharata Nátjam segítségével, akkor képes az összes emberi érzelmet és gondolatot ábrázolni, hiszen ezen epikák és más puránikus történetek az összes létező emberi tapasztalatot egybegyűjtik.

Természetesen a mozdulatok, testtartások stb. nem tartoznak a modern civilizációhoz, amely főként nyugati. E művészet szülőföldje India, és a legmagasabb lelki szinten gyökerezik, majdnem, mint a banyan fa, amely vég nélkül növekszik, ám gyökerei mintha a menyből jönnének. Mint a Védák, az Upanisadok, a Bhagavad Gítá, a Dhammapada és más írások, a Bharata Nátjam a lelki tanulás módszere emberek számára. Ezért nem célja a modern élet és a modern élet módozatainak ábrázolása, amelyek a külső kifejezésre alapszanak, így mesterségesek és alantasok. A mozdulatai, zenéje, ritmusa egy olyan nyelv, amely az örökkévalónak szól és a költészethez hasonlatos, amely szavakon keresztül valósít meg intenzív érzelmeket. Ezért a Bharata Nátjam olyan művészet, amely lelki szépséget ad a testnek, és az ideiglenes értékektől az örökkévaló értékekig emel. Ma is van értéke, hiszen ma is sokan reagálnak rá. Amíg India alapvető filozófiája megmarad, addig a Bharata Nátjam is megmaradhat.

Klasszikus művészetről van szó, de igen érdekes módon a klasszicizmus a falvakban, templomokban, néptáncban, csoportos táncokban, tánc drámákban és egyéni szinten marad fenn. Természetesen egyedi technikája van, ám a technika nem egyenlő a művészettel. A modern időkben az emberek kezdik összekeverni a művészetet a tehetséggel és technikával. Természetesen tehetség nélkül művészet sincs. Ezért edzésre van szükség, és az edzés adja a technikát. Ám van egy belső, finom tulajdonság, amely alapvető különbséget tesz a hozzáértő és a művész között. Ez a tulajdonság, hogy elérjük a technikát, majd elfelejtjük. A lelki művész az, aki elfelejti magát is, és ezen ön-elfelejtésben eléri a boldogságot, az ánandát. Ezért hívják Natarádzsa táncát Ánanda Tandavamnak. Ez a végső megvalósítás, amellyel a Jógik Jógija egyesíti a testet és lelket, a mennyet és földet, így megváltja a világot, és megszabadítja, moksával áldja meg.

Ez a Bharata Nátjam.”